Az állatvilágban igen sokféle „apaszerep” létezik. Az egyik szélsőség az, hogy a hím csupán a nőstény megtermékenyítését vállalja, majd azonnal eltűnik a színről.

A „jó családapák” hosszú ideig párjuk mellett maradnak, sőt előfordul – például egyes halfajok esetében –, hogy egymaguk gondoskodnak utódaikról. A gének tovább örökítésének szempontjából igen előnyös, ha a hím – férfiúi erényeit megcsillogtatva – meghódítja a nőstényt, majd a párzás után gyorsan továbbáll, hogy másik nősténnyel újabb utódokat nemzzen. Ám például táplálékban szegény környezetben az efféle hűtlenség mégsem kifizetődő, mert a nőstény egyedül képtelen felnevelni az utódokat. Ez esetben az apa „kénytelen” a nőstény mellett maradni. Léteznek tehát vagány szoknyavadászok és szorgos családapák – s a kettő között minden elképzelhető átmenet. Viszonylag keveset kutatott lélektani kérdés: vajon a mi fajunkban melyik típusú férfi magatartás a sikeresebb?

Daniel J. Kruger amerikai és Maryanne L. Fischer kanadai pszichológus észrevette, hogy Walter Scott regényeiben kitűnő jellemzések találhatók a szélsőséges férfitípusokról. Scott a Waverleyben leír egy tipikus papát, aki boldog, békés, családszerető és olvasott. A Midlothian szívének egyik szereplője viszont igazi vagány: bátor, rámenős, gátlástalan, öntelt és szeszélyes. Kruger és Fischer a két regényből kiemelt egy-egy, a férfiakat leíró részletet, és bemutatta 291 fiatal nőnek – egy egész sor kérdés kíséretében. A kérdések a párválasztás körül forogtak: a válaszadó melyik férfival tudna elképzelni hosszú távú, elkötelezett kapcsolatot, melyikkel egy rövidebb együttjárást, s melyikükkel futó szexuális kapcsolatot? Melyikükkel menne szívesebben buliba, melyikükhöz menne feleségül, melyikükkel csalná meg inkább a partnerét? Melyikük lenne jobb közös gyermekeikhez? Ha volna egy huszonöt éves lánya, melyik férfit látná szívesebben mellette udvarlóként?

Az eredmények egybeestek azzal, amit alighanem mindannyian sejtünk: minél rövidebb idejű kapcsolatról volt szó, a nők annál inkább a vagány férfit választották volna partnerüknek, ám hosszabb távra egyértelműen a családszerető, csendes férfi tűnt vonzóbbnak. Evolúciós pszichológiai szempontból nagyon is érthető, miért lehet sikeres mindkét férfistratégia. Az embergyermek jó másfél évtizedig erős szülői támogatásra szorul, az anyáknak tehát hosszú távra szükségük van egy megbízható, családcentrikus társra: ez teszi igen értékessé a papatípusba tartozókat. A „nőcsábásznak” viszont a fiai is örökölhetik vonzó tulajdonságait, így jó terjesztői lehetnek anyjuk génállományának. Ez az okfejtés persze kissé ridegnek tűnhet, de bármennyire különleges lényeknek érezzük is magunkat, tény, hogy sokszor még legnemesebb érzéseink mögött is az élővilág egyszerű, szikár törvényei húzódnak meg.

Forrás: http://www.eletestudomany.hu