Elménk meghökkentô mértékben hajlamos a beállítódásra. Azt, hogy miként gondolkodunk vagy cselekszünk, befolyásolja az, hogy mi járt a fejünkben néhány perccel azelôtt.

Azok a személyek, akiknek nyelvi rejtvényként durvaságot kifejezô mondattal kellett foglalkozniuk, hamarább szakították félbe a beszélgetô – és ôket megvárakoztató – kísérletvezetôt, mint azok, akik udvariasságra vonatkozó mondattal foglalkoztak. S egy még különösebb megfigyelés: azok, akiknek az idôsekkel kapcsolatos sztereotípiákat kellett felidézniük, a kísérlet után lassabban lépkedtek, mint azok, akik más gondolatokkal foglalkoztak. Az ember viselkedése észrevétlenül hasonulhat azokéhoz, akik élénken felidézôdnek gondolataiban. Rhiannon N. Turner és három munkatársa a Birminghami Egyetemrôl 59 pszichológushallgató részvételével végzett kísérletet. Szükség is volt lélektani elôképzettségre, mivel a diákok egy részének neuropszichológiai betegekre kellett gondolnia, öt perc alatt felsorolva e betegek minél több jellegzetes viselkedésmódját, külsô jegyét. Egy másik csoport viszont ugyancsak öt percig arról írt listát, mi minden történik egy strandon, a harmadik csoportot pedig nem kérték meg irányított gondolkodásra. Ezután következett a Hanoi torony néven ismert logikai feladat. Ennek lényege, hogy három rúd közül az elsôre öt különbözô méretű, középen lyukas korong van felfűzve alulról fölfelé csökkenô méretsorrendben. Ezeket kell áthelyezni a harmadik rúdra, de egyszerre csak egy korongot szabad mozgatni, és nagyobb korong soha nem kerülhet kisebbre. Azok a diákok, akik a feladat elôtt a strandra gondoltak vagy elôkészítés nélkül vágtak neki a megoldásnak, átlagosan 70-75 lépésben értek célt. Ám akiknek elôbb a neuropszichológiai betegekre kellett gondolniuk, sokkal több, átlagosan 111 lépésre volt szükségük a megoldáshoz! Ez azért fontos, mert a neuropszichológiai betegek – fôként azok, akiknél az agy homloklebenyének elülsô része sérült – valóban nehezebben tudják megoldani a Hanoi torony feladatát. A megoldáshoz ugyanis eleinte úgy kell elrendezni a korongokat, hogy a létrejövô állapot látszólag egyre kevésbé hasonlít az elérni kívánt végcélhoz, s a végsô cél és a részcélok közötti ellentmondást a neuropszichológiai betegek nehezen tudják kezelni. Úgy tűnik, ezt a gondolkodási gátat azok az egészséges emberek is bizonyos fokig magukévá tették, akik csak felidézték a betegek viselkedésmódjait! Ha élénken gondolunk valakire, egy kicsit olyanná is válunk. Ha az idôseket emlékeztetik arra, hogy idôsek, akkor úgy is fognak viselkedni, ahogy az ehhez illô sztereotípia megkívánja. Az öregedés gondolata ily módon önbeteljesítô jóslattá válhat. Ha viszont életerôs, vidám emberként gondolunk magunkra, már tettünk is egy lépést, hogy csakugyan olyanok is legyünk, hiszen ilyenkor legalább megpróbáljuk eltávolítani a teljesítményünket rontó gondolati beállítódásokat.